Egyensúly Intézet: nem elég hatékonyan növekszik a magyar gazdaság

Miért nem elég, hogy növekszünk?

Képzeljük el, hogy egy futó évről évre javítja az idejét, de sosem éri utol azokat, akikkel versenyez. Csinálja jobban, mint korábban, de a mezőny többi tagja szintén gyorsul, sőt néhányuk egyenesen elszalad előle. Ez nagyjából az a helyzet, amelybe a magyar gazdaság az elmúlt másfél évtizedben ragadt. Az Egyensúly Intézet és a VOSZ közös, átfogó tanulmánya ezt a jelenséget vizsgálta meg alaposan: mi az oka annak, hogy Magyarország hiába nő, hiába ruház be, hiába exportál rekordmennyiségben, de a jólét, a bérek és a versenyképesség mélyebb mutatói mégsem zárkóznak fel az európai átlaghoz? A válasz röviden: mert növekedünk, de nem elég hatékonyan. A mennyiség megvan, a minőség hiányzik. Magyarország egy főre jutó GDP-je 2013-ban az uniós átlag 68 százalékán állt. 2024-re elértük a 76 százalékot. Lengyelország ugyanebben az időszakban 67 százalékról 78 százalékra jutott, gyorsabban, tartósabban, és sokkal kevesebb beruházással. Csehország végig az uniós átlag 90 százaléka körül szállt, stabilan. Magyarországon 2010 és 2019 között a növekedést alapvetően a termelési tényezők bővülése eredményezte: több munkaerő és több tőke. Amikor elértük ezeket a korlátokat, a munkaerő és tőke minősége és a termelés hatékonysága kell, hogy tovább lendítse a magyar gazdaságot. 2019 után a felzárkózás megállt, majd kisebb visszaesés következett. A pandémia, az energiaválság és a magas infláció jobban fékeztek minket, mint a szomszédokat épp a hatékonysági fordulat elmaradása miatt.

A négy visegrádi ország felzárkózási pályája az EU-átlaghoz képest (GDP/fő, vásárlóerőparitáson (EU=100)). Lengyelország halad, Magyarország 2020 óta stagnál.

Ez önmagában még magyarázható lenne rossz szerencsével vagy rossz évekkel. Csakhogy az adatok egy mélyebb, strukturális problémára mutatnak. Magyarországon a 2017–2022 közötti években a beruházási ráta tartósan az uniós átlag felett volt, miközben a termelékenység és az életszínvonal ehhez mérten alig mozdult. A beruházás megvolt, de nem hozta a várt hatékonyságugrást. Lengyelország mindezt jóval szerényebb tőkebefektetéssel érte el. A magyar gazdaság statisztikái megtévesztőek, ha valaki csak az összesített adatokat nézi. Az átlag mögött ugyanis két teljesen különböző világ rejtőzik egymás mellett, és a kettő alig érintkezik.

Az egyik világ a multinacionális vállalatoké. Ők adják a cégek kevesebb mint két százalékát, mégis ők termelik a teljes vállalati hozzáadott érték közel felét. Egy külföldi vállalatnál dolgozó munkavállaló 2023-ban átlagosan 115 400 euró értékű terméket és szolgáltatást állított elő. Ez komoly szám, és a világ vezető gyártói közé emeli Magyarországot néhány szektorban. A másik világ a hazai kis- és középvállalatoké. Ott az egy főre jutó hozzáadott érték ugyanebben az évben 25 900 euró volt. A különbség 4,5-szörös. A foglalkoztatottak többsége ebben a hazai szegmensben dolgozik, ahol a termelékenység az előbbi töredéke.

Munkatermelékenység külföldi és hazai vállalatoknál a V4-országokban (ezer EUR/fő, 2023). A 4,5-szörös rés Magyarországon a régióban a második legszélesebb.

Ez a kettősség nem törvényszerű és nem örök. De önmagától nem oldódik meg. A külföldi vállalatok magas termelékenysége nem „szivárog át” automatikusan a hazai kkv-szektorra, a két világ technológiailag, szervezetileg és finanszírozási szempontból is messze van egymástól. Lengyelország azért zárkózik fel gyorsabban, mert ott a hazai vállalati szektor erősebb és produktívabb: a külföldiek aránya a hozzáadott értékből csupán 30 százalék, nem 40. Az elmúlt tíz évben a magyar bérek látványosan emelkedtek. Ez jó hír. A rossz hír az, hogy a termelékenység nem követte ugyanezt az ütemet. A bérek körülbelül kétszer olyan gyorsan nőttek, mint amennyire a gazdaság valódi hatékonysága javult.

A közgazdaságtanban létezik egy elmélet, amely szerint a gyorsan emelkedő bérek kikényszerítik az innovációt: ha drágább lesz a munkaerő, a vállalat automatizál, fejleszt, hatékonyabb lesz. Angliában az ipari forradalom idején valóban ez történt. Magyarországon azonban ez a visszacsatolás nem működött, legalábbis nem a hazai kkv-szegmensben. Az ok egyszerű: ahhoz, hogy egy vállalat a magasabb bérköltséget tőkébe forgassa, tőkére van szüksége. A hazai kkv-k alultőkésítettek, és a 2021–2023-as kamatemelési ciklus drasztikusan megnövelte a finanszírozás költségét. A bérnyomás tőkekorlátba ütközött: a vállalatok nem tudtak automatizálni, csak drágábban termeltek. Sokan az árat emelték, mások megszorítottak, néhányan bezártak. Az eredmény: a magyar bérek euróban mérve, vásárlóerő-paritáson a négy visegrádi ország közül a legalacsonyabbak maradtak, miközben a bérköltség-index az egyik leggyorsabban nőtt.

Ez a közepes jövedelmi csapda klasszikus esete: már nem tudunk alacsony bérekkel versenyezni a feltörekvő piacokkal, de még nem értük el azt a termelékenységi szintet, amellyel magas hozzáadott értékű tevékenységekbe léphetnénk. A termelékenység hosszú távon egyetlen dologtól függ igazán: attól, hogy egy gazdaság mennyire képes újat alkotni, vagy legalább az újat gyorsan átvenni. Ebben a tekintetben a magyar adat megdöbbentő az egyszerűsége miatt. 2013-ban Magyarország a GDP 1,38 százalékát fordította kutatásra és fejlesztésre. 2024-ben ez az arány 1,31 százalék. Ugyanebben az időszakban az uniós átlag 2,08-ról 2,24 százalékra emelkedett. A lemaradás tehát nem záródott, hanem szélesedett.

K+F-ráfordítások GDP-arányos alakulása a V4-országokban és az EU-ban. Magyarország az egyetlen ország a régióban, ahol az arány 10 év alatt nem nőtt érdemben.

Lengyelország ezzel szemben dinamikusan bővítette K+F-kiadásait. Nem véletlen, hogy ők zárkóznak fel a leggyorsabban az innováció és a termelékenység hosszú távon elválaszthatatlanok egymástól. A hazai kkv-szektorban a fejlesztésre fordítható tőke szűkös, a külföldi vállalatok pedig jellemzően az anyavállalatuk szintjén kutatnak, nem Magyarországon. Így a gazdaságban termelt jövedelem egy része kutatásra fordítás helyett ki is szivárog. A digitalizáció képe hasonlóan vegyes. Az ország infrastruktúrája jó az 5G-lefedettség és a nagysebességű hálózatok az uniós átlag felett vannak. De az a mutató, ami igazán számít, hogy a vállalatok hány százaléka alkalmaz tényleges digitális megoldásokat a mindennapi működésben az EU sereghajtói közé sorolja Magyarországot.

2024-ben az EU-s kkv-k 73 százalékának volt legalább alapfokú digitális intenzitása. Magyarország ennek az átlagnak is alatta van. A tanulmányban elvégeztünk egy egyszerű, de szemléletes számítást. Mi történt volna, ha az elmúlt tizenhat évben a vállalati szektor termelékenysége évi mindössze egy százalékponttal gyorsabban nő miközben minden más változatlan marad? A tőkebefektetések ugyanolyanok, a foglalkoztatás ugyanúgy alakul, csak a hatékonyság kicsit jobb.

Reál hozzáadott érték – szcenárióelemzés. Ha az elmúlt 16 évben évi +1 százalékpont termelékenységtöbblet realizálódik, 2024-re a vállalati hozzáadott érték 15–20%-kal lenne magasabb – változatlan beruházási szint mellett.

Az eredmény: 2024-re a vállalati szektor hozzáadott értéke 15-20 százalékkal lenne magasabb. Ez nem egy elrugaszkodott forgatókönyv, egy százalékpont évi termelékenységtöbblet egy nagyon mérsékelt elvárás. Mégis, tizenhat éven át összeadódva, rengeteget számít. Ez az, amit elvesztettünk azzal, hogy a növekedés mennyiségi volt, nem minőségi.

(A gyorsjelentést IDE KATTINTVA is olvashatja.)