– Lecsengőben a járvány első hulláma, és ki tudja, mit hoz a következő...

– Még egy megállítás nem lesz. Ez a vírus itt lesz velünk a továbbiakban is, de kiderült róla, hogy az aktív lakosságra nem olyan veszélyes. Az elmúlt időszakban sokkal inkább erkölcsi, mint gazdasági problémával nézett szembe az emberiség, és ezzel elsőre nem tudott mit kezdeni. Eleinte a szakemberek sem tudták, mivel jár mindez, amikorra viszont kiderült, akkor már senki sem akart változtatni a forgatókönyvön. Az átlagember ugyanis megijedt, nem vette félvállról a dolgot, és a tömegdemokrácia szabályai szerint a politikusoknak követniük kellett az emberek igényeit, el kellett rendelniük a kijárási tilalmat és az egyéb korlátozó szabályokat. De mára én úgy látom, hogy a társadalom nem látja annyira veszélyesnek ezt a fenyegetést, inkább az időseit félti és rájuk vigyáz. A kilazulás most mintha egy félig spontán folyamatként működne. Az emberek áthágják a szabályokat, és ezt szép csendben leköveti a politika is.

– Mennyire volt szükségszerű lépés a világ megakasztása? Évek óta számítunk a gazdasági válságra, de inkább konjunktúra volt érzékelhető, tavaly őszig biztosan. Mennyire látszik mesterségesnek a mostani recesszió beindulása?

– A válság mérete mesterségesen lett így alakítva, de a koronavírust nem a kínaiak és nem is a CIA találta ki. Az efféle csapásokat sajnos nem kell kitalálni, jönnek maguktól. Viszont ez a járványhelyzet kapóra jött a nagy spekulánsoknak, akiknek nagyon kellett már valami. Gondoljon bele, hogy mennyit lehetett keresni azon, amikor 30–40 százalékokat estek a tőzsdék, aztán egy hét múlva visszapattantak 15 százalékot.

Az, hogy ekkora bajt kreáltak belőle, három dolognak volt köszönhető. Az egyik, hogy nagyon régen volt válság, és mindenki arra számított, hogy előbb-utóbb kitör. A másik, hogy bizonyos pénzügyi köröknek már nagyon kellett egy ilyen krach. A harmadik pedig, hogy az egész világon csőre volt töltve a politika. Mindenhol árgus szemekkel figyelték, hogy mibe lehet belekötni, minek kapcsán lehet nekimenni Amerikának, Kínának, bárkinek. Ezek összessége idézte elő ezt a válságot, ami „időszerű”, hiszen lassan tíz éve pont ugyanolyan lufit fúj megint a világ, mint 2008 előtt.

– Ezek szerint a 12 évvel ezelőtt kirobbant válság utáni intézkedések nem biztosították a feltételeit annak, hogy ne lehessen még egyszer ugyanabba a folyóba belelépni?

– A világ nem tud más lenni. A világ berendezkedésének törvényszerűségéből adódik, hogy mindig vannak olyan hatalommal bíró körök, amelyek úgy akarnak pénzt gyártani, hogy nincsen mögöttük reális teljesítmény. Az a hihetetlen mennyiségű pénz, ami a világban forog és helyet kereső tőkeként toporzékol, hogy legyen már valami – nos, az a pénz nincs. Az csupán egy – vagy több – bankszámlán lévő számsor, amely mögött nincsen sem anyag, sem erő, sem termény, sem ember – semmi. A világ bizonyos időközönként valahogy kisüti ezt a pénzt. És ez a pénz természetesen a csúcsokon sül ki, majd az egész szétterül, és a végén néhány milliárd ember százdolláronként kifizeti. Minden válság erről szól, ahogy ez a mostani is.

– De nem mindegy, hogy meddig tart, amíg újra összedobjuk a százdollárosokat.

– Nem tudom, hogy a spekulánsok éhségét mennyire elégítette ki az eddigi hektikus tőkemozgás – nyilván ők ezt addig húzzák, ameddig csak lehet –, de a reálgazdaságnak van egy teherbíró-képessége. Azaz van egy pont, amin túlra már nem lehet elnyújtani ezt a válságot, mert olyan mértékű társadalmi feszültségeket szül, ami rákényszeríti a döntéshozókat arra, hogy kihúzzák a világot ebből a spirálból. Én úgy látom, hogy elég gyors kihúzásra készülődnek, ugyanis a nép nagyon berágott. Az átlagember dühös, mert elvesztette a munkáját, mert nem mehet étterembe, focimeccsre, nyaralni. És ha már itt tartunk, fejre áll az összes olyan ország is, amely a turizmusból él. Ezért kell „újraindítani” a világot, és amilyen gyorsan csak lehet, fel kell pörgetni. Olyan szorításban vannak a döntéshozók, hogy nem tehetnek mást, mint mentőcsomagokat dobni és intézkedni. Nagyon fontos hogy jelenleg ennek megvan a gazdasági realitása. Mert ez a válság nem úgy kezdődött, hogy kiderült, hogy lufi az egész, és bedőltek a bankok. Persze, lufi az egész, de nem derült ki! Az életet a politikusok állították le egy vírus miatt.

– Néhány hónapra szabadságra ment a világ, pihentünk egyet, de ez valóban nem olyan, mint amikor a Lehman Brothers csődöt jelentett, és utána sorban dőltek el a dominók. Vannak azonban olyan ágazatok, amelyek nem most kezdtek el gyengélkedni, hiszen némi lejtmenet a jármű-, illetve az építőiparban érezhető volt már korábban is. A talpra állás már csak emiatt is összetett kérdésnek tűnik. Magyarországon ön mire számít?

– Országa válogatja, hogy melyik miként képes lábra állni. Nyilvánvaló, hogy a turizmusnak leginkább kitett, gazdaságilag amúgy is gyengélkedő mediterrán térség fog a legnehezebben újra kiegyenesedni. A világ egészére vonatkozóan természetesen lesznek bizonyos szintű átrendeződések, de ezek nem lesznek strukturálisak.

Magyarországgal kapcsolatban pozitív vagyok. Vonatkoztassunk el a politikától! Egy országnak általában jót tesz az, ha határozott az irányítása. Én úgy látom, hogy az, hogy nálunk ilyen az irányítás, a járványhelyzet kezelésében jól működött, és úgy érzem, hogy a válságból való kilábalásban is jól fog működni, viszonylag tempósan ki fogunk ebből keveredni. Ebben az is szerepet játszik, hogy a németeknek elemi érdekük, hogy az autóipar ne reccsenjen meg. Én úgy látom, hogy ezek a szituációk az Európai Unióban rendkívül komoly változásokat fognak hozni. (Nyilvánvaló, hogy a németek nélkül Európában nem lehet döntést hozni, általában az van, amit ők mondanak. Ezt az angolok is belátták, ezért léptek ki…) A németek azonban – előbb vagy utóbb – be fogják látni, hogy a visegrádi négyek természetes szövetségeseik. A német ipar jelentős részét a visegrádi országokba szervezték ki, tehát az lenne a logikus, hogy egy blokkot képezzen velük. Ebből kiindulva Magyarország sebezhetőségét nem látom annyira veszélyesnek.

– Tehát azt prognosztizálja, hogy a németek ki fognak húzni a bajból minket is?

– Muszáj nekik.

– Legyen így. De mi lesz a magyar kis- és középvállalkozókkal?

– Recsegés, ropogás. Az egész folyamat igazi kárvallottjai a kkv-k. Nagy részük sérülékeny. Sérülékeny a piac miatt, a tőkével való ellátottság hiánya miatt, a nem megfelelő hatékonyság, a belső strukturális gyengeségek miatt. Ez szomorú folyamat lesz, és nagyon nagy rosta. Látható, hogy mennyire szakad szét a kkv-k világa. Vannak, akik beépültek a világ vérkeringésébe és szárnyalnak, olyan dolgokat produkálnak, olyan hatékonysággal, hogy a világ bármely pontján megállnák a helyüket – miközben tömegével vannak olyanok, amelyek nem tudják felvenni a fordulatszámot. Egy kkv úgy juthat egyről a kettőre, ha a vállalkozó hajlandó elképesztő mennyiségű energiát belefektetni, emellett jó döntéseket hoz és jók az ötletei is. Ahhoz azonban, hogy mindez összejöjjön, megfelelő „emberanyag” szükséges, és én ezt nem látom. Az olyan országoknak, mint Magyarország, az szokott lenni a sorsuk, hogy gazdasági értelemben félig-meddig sivataggá válnak. Mindazt, amivel lehet valamit kezdeni, a multik uralják, az átlagember pedig bérmunkás. Lehet, hogy jól fizetett, de bérmunkás. Ebbe az irányba megyünk. Vannak tiszteletre méltó kormányzati törekvések, egyéni kezdeményezések, hogy ez ne így legyen, de ezek az alapproblémát nem tudják megoldani. Tehát ezek a problémák túlmutatnak a koronavíruson, a járvány csak katalizálta a folyamatot, amely egyébként is végbe ment volna a globalizáció miatt.

forrás: üzletem.hu