Az árak változásának hatásaival időről-időre szembesülünk. Nő a villanyszámla, drágul a kenyér a boltban, a fodrászunk emeli a tarifáit. Ez teljesen rendben van, amíg mindez alacsony ütemben történik, a fizetések emelkedésével párhuzamosan. A fejlett világban a jegybankok célja a lassú, kiszámítható mértékű árnövekedés fenntartása.
Forrás: Eurostat (2024) adatai alapján saját szerkesztés
2004. és 2020. között az Európai Unióban az átlagos éves áremelkedés 1 százalék volt. Ezt követően a koronavírus válság miatt kialakult ellátási lánc zavarok szűkítették a kínálati oldalt, felhajtva az árakat. Emellett az európai kormányok válságellenes gazdaságpolitikája is óhatatlanul hozzájárult az infláció emelkedéséhez. Az orosz-ukrán háború nyomán kibontakozó energiaválság pedig az árszint további emelkedéséhez vezetett. 2020. és 2023. között 20 százalékkal nőtt az uniós árszínvonal.
Magyarországon 2004. és 2013. között másfélszeresére nőttek az árak. Ezt követően a 2010-es évek közepén a deflációs világgazdasági környezetnek és a kormány által bevezetett rezsicsökkentésnek köszönhetően stagnáltak a fogyasztói árak. Az évtized második felében azonban visszaállt a korábbi trend. A koronavírus válság, a választási költekezések (majd az ezt követő adóemelések) és az energiaárak növekedése következtében a magyar fogyasztók rég nem látott áremelkedéssel szembesültek. Összességében az előző két évtizedben 2,4-szeresére nőttek a hazai árak (az EU-s átlag 1,4 volt).
Természetesen az alacsonyabb fejlettségi szintről induló országoknál a termelékenység és a bérek növekedésével párhuzamosan emelkednek az árak is. Ezért érdemes a hazai árszintet a régió más országainak áraival összevetni.
A cseh, a szlovák, illetve a lengyel árak szinte teljesen együtt mozogtak az előző két évtizedben. A magyar árnövekedés 2006. és 2012. között magasabb volt, mint a többi visegrádi országé, majd 2017-ig azonos ütemre váltott. Ezt követően ismét gyorsabban nőttek az árak nálunk. Bár Romániához képest itthon alacsonyabb volt az árváltozás üteme a vizsgált időszak nagy részében, 2023-ra sikerült „utolérnünk” keleti szomszédunkat is. Mindez jól mutatja, hogy az előző húsz évben nem az infláció leszorítása volt a magyar gazdaságpolitika fő célja.
Forrás: Eurostat (2024)
Fontos tanulságokat vonhatunk le, ha néhány termékcsoport árváltozását külön is megvizsgáljuk. A piacosított termékeknél és szolgáltatásoknál (ruházat, kommunikáció, vendéglátás) csak nagyon alacsony relatív árváltozás figyelhető meg az uniós átlaghoz képest az előző két évtizedben, vásárlóerő paritáson. Kivétel az élelmiszer, amire a háztartások jövedelmük 21,7százalék-át fordítják. Itt drasztikus az emelkedés: míg 2004-ben az EU-s átlag kétharmadán álltak az árak, 2022-re már a 90 százalékán. (Az MNB számítása szerint 2023-ra ez a szám már az EU-s átlag 96 százaléka.)
Magyarországon összességében a fogyasztási cikkek ára (vásárlóerő-paritáson mérve) az EU-s átlag 76,7 százaléka volt 2004-ben, s lényegében nem változott az előző húsz évben. Ezzel szemben a szolgáltatások ára (legfőképp a reálbérnövekedés miatt) az uniós átlag 50,7 százalékáról 56,2 százalékra emelkedett.
Relatív árcsökkenést tapasztalhatunk azonban az állam által irányított szektorokban. A rezsicsökkentésnek köszönhetően az energiárak az uniós átlag 67,7 százalékáról 38,4 százalékra estek vissza. A (tömeg)közlekedésben hasonló trend figyelhető meg: sem a kormány, sem a főváros, sem a többi település nem emelte a jegyárakat az inflációval párhuzamosan, így az EU-s átlaghoz képest relatíve olcsóbbak lettek ezek a szolgáltatások. Az ország- és vármegyebérletek bevezetésével, valamint ezeknek a fővárosi közösségi közlekedésben való elfogadásával további csökkenés várható a jövőben.
Azonban ezek költségnövekedését is megfizetjük más módon: a növekvő ártámogatásban (amit az adóbevételek biztosítanak), a romló szolgáltatási színvonalban, az elmaradó fejlesztésekben (közutak, víz-és szennyvízhálózat, oktatás, egészségügy, szociális szféra).
